A konzervatív oldalt jobbra szokás helyezni, bár az utóbbi évtizedben megtanulhattuk, hogy az ún. IGAZIKONZERVATÍVOK mindenüvé helyezkednek, csak éppen a jobbra nem, na legfeljebb titkon a szélsőjobbra, de azt meg tudjuk, hogy azonosan egyenlő a szélsőballal, lévén mindkettő bázisa ugyanaz a proles (De hülye is voltál, Karl!).
(Egy biztos, az IGAZIKONZERVATÍVOK bizonyosak benne, hogy akárhol is vannak, ők a zélcsapat, és jól megmondják a tutit mindenben és mindenkinek, de legalábbis kormánypozíció jár nekik, esetleg, na jooóóóó 😉 jegybank, vagy akadémiai elnökség...)
Persze ez nem magyarázat, hogy miért is követem ezt a konvenciót, hogy konzervatív = jobboldali, holott...
Holott a valódi konzervatív mindig középen van - mivel ott található az, amit konzerválni akar: adott kor normalitása. Innen könnyű lenne belátni, hogy a baloldalról is jöhet konzervatív, és ő is középen van (ez lennék például én), de erről majd máskor, és átellenben. A valódi jobboldali konzervatívot nevezzük nyugodtan reakciósnak, de erről is majd máskor.
Nyilván azért helyeztem ide elsőre a konzervativságot, mert a konzervatív reakciósból szelídült azzá, ami.
Viszont, miközben haladt középre, valami ködbe került, amitől a huszadik század közepére elveszítette éleslátását, és belesétált a létező liberalizmus cuppogós mocsarába (mondhatunk nyugodtan féceszt, kinek-kinek vérmérséklete és gusztusa szerint).
A konzervatív, még reakciós korában, élesen szemben állt korának létező liberalizmusával, akkor még világosan felismerte, hogy a valódi ellenség a mindenkori létező liberalizmus, mert a liberalizmus - definíciójának megfelelően - nem ismer határokat: a végtelenbe tart. És tovább - a szingularitásba, vagyis nevezzünk a nevén: a megsemmisülésbe.
A konzervatívot, még reakciósként, mindenkor a létező liberalizmusra adott reakció szüli - csak persze tovább tanul.
Sajnos - vagy Hál' Istennek! - a liberalizmussal nagyjából egyidőben megszületett az, amit baloldali gondolkodásnak neveznek, és - amellett, hogy így jobboldal is lett - a reakciós ott találta magát a kapitalizmus ellenségeinek ellenségeként - a kapitalizmus konzerválójaként - egy oldalon a kapitalizmus mindenkori vezérideológiájával, a létező liberalizmussal. A reakciós nem jött rá, hogy a kapitalizmus lényegénél fogva nem tűri a konzerválást, nem tűri a nyugalmat, de még a lassú haladást sem, így a reakciós, később a konzervatív, csak hasznos hülyéje lehet a kapitalizmusnak (és rajta röhögő létező liberálisoknak), különösen, ha a liberalizmus szirénhangjainak enged, és vakon hagyja magát a végzete felé csalogatni.
Szerencsére, a létező liberalizmus éppen lényegénél fogva, a szingularitásba rohanás elvakult hajlama miatt (Bizony, Béláim, mindig túltoljátok!) végül felfedte magát, és már a legelvakítottabb konzervatívok is látják, hogy a valódi ellenség nem előttük, hanem mögöttük van (a létező liberális nem harcol az első vonalban, a küzdelmet meghagyja az általa mélyen lenézett, de nagyon is hasznos hülyéknek, hogy aztán nyugodtan felsétáljon a hullahalom tetejére, és élvezze a jól megérdemelt, nos... ehh... nagy büdös semmit.), a nyakukba liheg (Esetleg egy kis anális szolgáltatást nyújtana? Grrr!), és a hátukba döf, ha kell...
A konzervatívok szerencsések: Jézus képes meggyógyítani a vakságot. Csak hinni kell benne.
Persze mindez kicsit másképpen, de igaz a baloldali konzervatívokra is, de róluk majd a másik oldalon, máskor.
2021.07.21.
No comments:
Post a Comment